Pozitív gondolatok gyógyszerészektől gyógyszerészeknek

A jelenlegi helyzetben, a koronavírus-járvány még mindig felettünk lebegő árnyékában mindenkinek jól esnek a pozitív szavak, gondolatok. Fontosnak tartjuk, hogy inspiráljuk egymást, hogy erőt adjunk kollégáinknak a saját történeteinkkel, tanulságainkkal. Éppen ezért kíváncsiak voltunk arra, hogy a közforgalomban dolgozó gyógyszerészek hogyan vészelik át ezt az embert próbáló időszakot. Milyen pozitív tapasztalataik vannak? Mit tesz lehetővé, mit ad számukra ez a nem mindennapi, alapvetően többletmunkával, konfliktusokkal, egészségügyi kockázattal terhelt szituáció? Mi az, ami erőt ad nekik? Hogyan hangolják össze patikai és magánéletüket, hogyan csempésznek vidámságot ezekbe a napokba? Hogyan tudnak kikapcsolódni, feltöltődni? Milyen vidám vagy megható helyzetekben volt részük az elmúlt hetekben, hónapokban? Reméljük, hogy lelki békénk megteremtéséhez az alábbi összeállítás is hozzájárul.

Dr. Szalai Margit: Amikor elkezdődött a járvány, végiggondoltam, hogy megbetegedhetek, bele is halhatok, vagy megúszhatom – leginkább persze ebben reménykedtem –, de azt is tudtam, hogy gyógyszerészként ez a munkám, nem maradhatok otthon. Olvastam egy cikket, amelyben idéztek Albert Camus A pestis című regényéből. Amikor az egyik fiatal szereplő megdöbben, hogy „akár holnap meg is halhatunk mindnyájan”, egy pap visszakérdez: „De nem mindig ez a helyzet?” A járványok a halál tényét nagyítják fel, hozzák közelebb hozzánk.

A korlátozások bevezetésekor azt tapasztaltam, hogy az emberek nagyon fegyelmezetten követik az előírásokat, illetve betartatják azzal a pár emberrel, aki nem így cselekedne, és ennek határozottan hangot is adnak. A lakosság nálam jelesre vizsgázott. Persze vannak kivételek, de a többségről beszélek. Ez a hozzáállás adott erőt nekem is.

Érdekes ez a vírus miatt kialakult helyzet. A kórokozó itt van láthatatlanul, és megváltoztatta, mondhatni, az egész világot kiforgatta a négy sarkából. Az én olvasatomban e mögött sokkal több van, mint maguk a megbetegedések. Valamire tanít ez a vírus. Reményeim szerint jobban tiszteljük majd önmagukat,  ezáltal egymást, nagyobb felelősséget vállalunk a saját életünkért, előbb-utóbb talán felismerjük, hogy az egészségünkért, jólétünkért mi magunk felelünk, és nem a kormány, a szomszéd, az anyánk és még sorolhatnám.

Persze ehhez idő kell, viszont szerintem nincs más lehetőség. Ez egy önismereti út, ami a legnehezebb, mivel önmagunkat látjuk a legkevésbé. Hamvas Béla írja az Isten tenyerén című versében:

„Millió apró tükörben láthatod magadat, Hisz olyannak látod a világot, amilyen Te vagy!”

Azt gondolom, a világ már nem lesz olyan, mint volt. Hogy jobb lesz-e? Majd meglátjuk. Most van lehetőségünk jobbá tenni, új nézőpontokat kialakítani. Amikor megölelhetjük a szeretteinket, együtt ünnepelhetünk, örülhetünk egymás társaságának, ami a vírus előtt természetes volt – valószínűleg ezeket a pillanatokat is sokkal értékesebbnek tartjuk majd.

Dr. Oláh Gábor: Számos új telekonferencia rendszer használatát tanultam meg, ami a jövőben is remek lehetőséget fog nyújtani ahhoz, hogy veszélyes utazás nélkül összekössünk embereket. Olyanná változott a család, mint egy középkori manufaktúra: mindent, ami szükséges az élethez, megpróbálunk magunknak előállítani, másrészt a sok együtt megoldott probléma összekovácsol bennünket. A járvány sokat segített abban, hogy jobban odafigyeljünk egymásra. Az elején nagyon nehéz volt, hogy mikor raboljam az időt a családtól és mikor a munkától, de miután megszoktuk az új helyzetet, sokkal hatékonyabbnak éreztük magunkat, mint előtte.

Dr. Fischer Anna: Egy nagyon nehéz időszakon vagyunk túl. Szerintem ehhez hasonló megpróbáltatásokkal az elmúlt 10 évben nem találkoztunk, ilyen szintű korlátozások az életünkben, életmódunkban pedig talán az elmúlt 50 évben sem voltak. Az első két hét lelkileg nagyon megviselt, pánikrohamaim voltak, rosszul aludtam minden este. Aztán, mint ahogyan eddig is tettem, megpróbáltam átkeretezni a nehézségeket, és másik irányból megközelíteni a helyzetet. Elkezdtem arra koncentrálni, hogy mi az, amit ez a szituáció ad nekem, és mi az, amit nyerek belőle. Sokan említették, hogy az életük lelassult, és elkezdtek olyan dolgokat csinálni, amelyekre rég nem volt idejük. Én is így tettem.

Először is, az első két hét pánikszerű lefolyása után össze kellett kaparni magam, hogy újra motivált legyek, és ne úgy menjek be dolgozni, mintha a fogamat húznák. A csapatot a gyógyszertárban kétfelé osztottuk, és kétnaponta járunk dolgozni. A munkatársaim összefogtak, támogatták egymást, a patikát és engem. Együtt dolgoztunk azokon a lehetőségeken, amikkel a patika gazdasági helyzetét próbáltuk javítani: Facebook-hirdetést tettünk fel, házi szórólapot gyártottunk, postaládáról postaládára jártunk, mindezt önszorgalomból vállalta a csapat (egyébként ettől nem lett nagyobb a forgalmunk, de csapatépítésnek kiváló volt).

A magánéletemben is történtek változások. Végre újra elkezdtem futni, online edzéseken vettem részt, online táncórát vettem és rengeteg időmet töltöttem a szabadban. A lakásomban minden elmaradt dolgot befejeztem, az erkélyemet berendeztem. A barátokkal telefonon tartottam a kapcsolatot, minden, ami eddig természetes volt, felértékelődött. Most csak videó-telefonálás közben láthattam a legjobb barátnőm újszülött babáját, de ez így is nagy örömöt okozott, és boldog vagyok, hogy legalább a technikai háttér megvan arra, hogy ezt az időszakot átvészeljük. Sokkal türelmesebb lettem és megértőbb az emberekkel kapcsolatban, és várom a végét, hogy újra át tudjam ölelni azokat, akiket szeretek. 

Dr. Deák Magdolna: A mostani helyzet kezdetben mindenekelőtt szervezési feladatokkal járt. A patika működőképessége és a munkatársak biztonsága érdekében két csoportra osztottam a kollektívát, az egyik héten az egyik csapat dolgozott, a másik héten a másik. Hogy ha véletlenül valaki megfertőződik, a másik csapat még rendelkezésre álljon. Ezt abszolút jól fogadták a dolgozóim, annak ellenére, hogy ez az adott héten nyilvánvalóan nagyobb terhelést jelentett a társaságnak. Jó hangulatban teltek a napok, tudtunk jókat nevetni bizonyos dolgokon. Én mind a két héten jöttem, különösebben nem törtem a fejem azon, hogy vajon fáradt vagyok-e vagy sem.

„Reményeim szerint jobban tiszteljük majd önmagukat,  ezáltal egymást, nagyobb felelősséget vállalunk a saját életünkért.”

Az, hogy annyi embert engedhettünk be az officinába, ahányan egyszerre expediálni tudtak, ami nálunk három embert jelent, egy kicsit könnyített a helyzeten, mert így sokkal nyugodtabb körülmények között tudtuk az adott betegeket ellátni. Mostanra mindenki megtanulta az időkorlátokat, a betegek türelmesek voltak, pozitív volt a hozzáállásuk, kivárták a sorukat. A nagy többség teljesen együttműködő volt, és megköszönték a munkánkat.

Azt is pozitívumnak ítélem, hogy az emberek segítették egymást. Mivel a fiatalabbak nem válthatták ki 9-12 óra között a gyógyszerüket, ha szükség volt rá, egy idősebb vásárló tette ezt meg helyettük. A patikánk Sásdon, egy hátrányos helyzetű kistérségben működik. Nagyon sok zsákfalu, apró település tartozik hozzánk, ahonnan ide járnak be orvoshoz, bankba, bevásárolni. Kora reggel megérkezik a buszuk, elmennek a gyerekorvoshoz, és utána már nem érnek oda a patikába 9-ig. Tartanunk kellene magunkat a jogszabály által előírt időkorlátokhoz, de ott van az anyuka a kicsi gyerekével, aki beteg, és elmegy a buszuk; mit csináljak ebben a helyzetben? Ablakon keresztül odaadom neki a gyógyszerét, mert nem szeretném kellemetlen helyzetbe hozni.

Talán ez az időszak arra is jó volt, hogy pluszinformációkkal lássuk el a betegeinket. Például, megértessük velük, hogy miről szól, hogyan működik az EESZT. És ez a szituáció talán őket is megtanította arra, hogy össze kell fogni, segíteni kell egymásnak.

Hogy én hogyan tudtam kikapcsolódni? Amikor tudtam, hétvégenként elmentem gyalogolni, túrázni. Pécsett élek, és ott, ha időm engedi, eljárok egy kondicionáló tornára. Ez egy egymást jól ismerő társaság. Most, a héten újra elindult, egy sporttelepen, nyitott helyen, ahol mindenki két méternél távolabb tud lenni a másiktól. Azt láttam, hogy mindenki örült, hogy végre visszakaptuk az életünket, és milyen jó, hogy újra együtt lehetünk.

Mindig is tudtam, hogy mennyire fontos a közösség, az emberi kapcsolatok. Persze, lehet Skype-olni, és szoktunk is, de a személyes találkozás, az együtt eltöltött idő, akár egy kiránduláson, egy moziban, egy színházban, a közös események a barátokkal tudnak hiányozni. Az ismeretségi körömben nagyon sokan követik azt az előírást, hogy tartják a három lépés távolságot, nem fognak kezet, nem adnak egymásnak puszit, és nem ölelik meg egymást. Nekem viszont most is szükségem van arra, hogy megöleljem azt, aki igazán közel áll hozzám.

A lányomnak, aki Budapesten él, most, május elején volt a születésnapja. Titokban felsettenkedtem hozzájuk, és megleptem őket tortával, ajándékokkal. Nagyon jó érzés volt, hogy több hónap után újra együtt lehettünk, és örömet tudtam szerezni a gyerekemnek. Tavaly májusban született meg a fiamnál az  első unokám. Ha valamiért pocsék kedvem volt, vagy valami rosszul sikerült, a róla küldött videókat szoktam nézegetni.

Összességében pedig azt gondolom, hogy mint minden helyzet, ez is meg fog oldódni. Tegyünk meg mindent ennek érdekében, és próbáljuk jól átvészelni!

Dr. Sándorné dr. Raisz Ildikó és dr. Sándor Judit: Mindannyiunkat megnyugtatott, hogy a biztonságos munkavégzéshez minden feltételt rövid idő alatt sikerült biztosítani, még időben beszerezni és felszerelni a szükséges eszközöket. Erőt adott a kötelességtudat, annak az érzése, hogy szükség van ránk, a szakmaszeretet és bizonyos esetekben a betegek megértő hozzáállása a megváltozott környezethez, szabályokhoz. Lényegesen megkönnyítette a mindennapjainkat, illetve az átélt események feldolgozását, hogy mindketten (anya és lánya) egy munkahelyen dolgozunk, így itthon mindent meg tudunk beszélni. De természetesen a kollégákkal is sokat beszélgettünk, próbáltuk egymást mentálisan erősíteni.

Több esetben kaptunk biztató szavakat és köszönetet a munkánkért betegeinktől. Közeli és távoli rokonaink, barátaink nagy együttérzéssel vannak irányunkban, és aggódnak értünk. Ebben az időszakban többször beszélgettem egy volt középiskolai osztálytársammal, aki Veronában él a családjával. Volt összehasonlítási alapom a rossz és a még rosszabb között. 

Idősödő szüleim korábban sokszor sok mindenben támogattak bennünket. Jó érzés, hogy most mi gondoskodhatunk róluk! További pozitívum ebből az időszakból, hogy a középiskolás fiamnak nagyon „bejön” a digitális oktatás. Úgy tapasztalom, hogy többet foglalkozik a tanulással, mint korábban, jól osztja be az idejét és teljesen önálló. Ez nekem nagy könnyebbség és megnyugtató érzés. Az a fajta szülő vagyok ugyanis, aki szereti folyamatosan nyomon követni az iskolai történéseket és a gyerek előmenetelét, sőt ehhez nagymérvű segítséget is nyújtok, ha kell. Most viszont ez utóbbira nincs szükség. 

Kikapcsolódni, feltöltődni háziállataink gondozásával, könyvek, filmek segítségével sikerült. Március közepén utaztunk volna Rómába, ám erre az ismert események miatt sajnos már nem kerülhetett sor. Az út a legapróbb részletekig le volt szervezve, ki volt fizetve. Részben sikerült csak visszamondani, és jóváíratni a költségeinket. A Vatikáni Múzeumok részéről tapasztaltuk a legpozitívabb hozzáállást. Azonkívül, hogy visszafizették a belépőink árát,  kedves gesztusként még egy virtuális múzeumlátogatást is lehetővé tettek, és ajándék kupont is küldtek.

Dr. Kőszegi Orsolya: Debrecen kertvárosi részén működik a patikánk, amit édesanyámmal, Kőszegi Gyuláné dr.-ral együtt működtetünk, és aminek rajtunk kívül még három munkatársa van. A légkör családias, ismerjük a betegeket, igazán törődünk velük, és ezt értékelik is, jó szóval, apró figyelmességekkel (süti, termés a kertből stb.). Az első két hét borzalmas volt. Alapvetően reggel nyolctól délután hatig vagyunk nyitva, de senkinek nem volt szíve hazamenni, otthagyni a másikat az állandósult sorral. A betegeink látták rajtunk az elcsigázottságot, mondták, hogy nyugodtan menjünk ki inni vagy a mosdóba, megvárják. Kitartást kívántak, és hogy vigyázzunk magunkra. Elég gyakran belegondoltunk abba, hogy jó, jó, szétdolgozzuk magunkat, de mi ez azoknak a helyzetéhez képest, akiket elküldtek a munkahelyükről, miközben semmiféle tartalékuk nincs.

A személyes kapcsolatok nagyon hiányoztak, ám mivel a környezetemben vírusfertőzés szempontjából még leginkább én lehettem a hunyó, a többiek érdekében nem nagyon találkoztunk, de azért igyekeztem tartani velük a kapcsolatot, telefonon vagy videochat-en. A szabadidőmben muszáj volt teljesen mást csinálni, úgyhogy megint elkezdtem futni, bicajozni, és jógaórára is többször járok. Nagyon szeretem a filmeket, úgyhogy HBO-zásra, Netflix-ezésre és olvasásra is több idő maradt. Egy kicsit technikailag is fel kellett fejlődni, ami jó: olyan alkalmazásokat tanultam meg használni, amelyekről eddig nem is hallottam.

Szerencsére a kis mikrokörnyezetünk mostanra kezd helyrebillenni: már összejövünk az ismerősökkel, barátokkal, rokonokkal egy-egy teraszon, valakinek a kertjében.

Dr. Árva-Lóky Zsófia: A járvány talán szakmailag adta a legtöbbet, hiszen egy teljesen új helyzetre kellett felkészíteni a patikát és a dolgozókat, ezzel párhuzamosan pedig a betegekkel is el kellett fogadtatnunk a rendhagyó körülményeket (gondolok itt a másfél-kétméteres távolság tartására, a zárt ajtóra, a kiadóablak alkalmazására, a maszkviselésre stb.). Néha akadt egy-két ember, aki köszönetet mondott a munkánkért és a helytállásunkért. (Az egyik mentős családtól kaptunk néhány banánt és narancsot, mondván, nekünk is szükségünk van a vitaminra.)

Mi az, ami erőt adott a legnehezebb napokban? Amikor csaknem 15 óra munka után bezártam a patikaajtót, és befeküdtem egy kád meleg vízbe, majd fogtam egy nagy ibrik csokis jégrémet, amiből egy tekintélyes adagot elmajszoltam, és aludtam néhány órát. Esténként kihordtam a pincéből a körülbelül 250 leanderemet, majd amikor hosszabbak lettek az esték, lementem a Kapos-partra sétálni, fényképezni. Szombatonként reggel hatkor beültem az autóba, és irány Dunavarsány, ugyanis ősszel szeretnék odaköltözni. Egyeztetés a mesteremberekkel, aztán egy-két órás villámlátogatás az unokáknál Soroksáron, és vissza. Amikor már jó idő volt, hazafelé mindig tettem egy kis sétát a Balaton partján.

Lukácsné dr. Fodor Enikő: Az erős leterheltség mindig új energiákat szabadít fel bennem. Nagyon izgalmas megfelelni egy új, kihívásokkal teli helyzetnek. Ilyenkor sokkal szigorúbb az időbeosztásom, és bevallom, hatékonyabb is vagyok. Sokat erősödött a problémamegoldó és kommunikációs képességem. A kialakult helyzetet meg kell oldani, a betegek várnak a gyógyszerre, a tanácsra. Minden azon múlik, hogyan tud a gyógyszertáram alkalmazkodni az új helyzethez. Nem tehetem meg, hogy otthon maradok, hiszen számítanak rám.

Nagyon sok beteg megköszönte a munkánkat, és kérte, hogy vigyázzunk magunkra. Komolyan vették, és megfogadták a tanácsainkat, a jelenlegi helyzetben pedig hálásak azért, hogy nem kapták el a fertőzést.

A családommal töltött idő teljesen átalakult. Eleinte alig láttak, most viszont sokkal többet vagyunk együtt, mint normál iskolaidőben. A gyerekek eddig is próbálgatták a tudásukat a konyhában, főleg a tojásos ételek terén. Kérték, hogy tanítsam meg őket főzni, napról napra egyre finomabbakat készítenek.

Dr. Gyarmati-Vörös Kinga: Az elmúlt hetekben, főleg közvetlenül az egészségügyi veszélyhelyzet kihirdetése után a legpozitívabb tapasztalatom, hogy a körülöttem lévő emberek, a kollégák, a család, a fiam osztályfőnöke milyen gyorsan és támogatóan tudott mögém állni. De ugyanilyen jó érzés volt megtapasztalni a betegek fegyelmezett viselkedését, a feltétel nélküli bizalmat, a feladatok viták nélküli teljesítését (ezt minden fórumon), az összetartás, összetartozás érzését és a folyamatos kommunikációt. Utóbbi kapcsán leginkább a kamasz gyerekem osztályfőnökét említeném, aki helyettem is figyelte a fiamat, hogy a rá szakadt nagy szabadságban tanuljon, ne nyaralásként élje meg ezt az időszakot. 

Ebben a helyzetben meghatározó volt a családom támogatása. Az, hogy elengedtek, és tartották otthon a frontot. A férjem járt vásárolni, és az anyukám koordinálásával intézte az idősebb rokonok körüli teendőket. A gyerekeim, bár már nagyok (a lányom egyetemista, a fiam gimnazista) betartották az instrukciókat, nem lázadtak. Mindenki tudta, hogy csak akkor leszek hatékony a munkában, ha tudom, hogy otthon minden rendben van. 

Számomra ennek az időszaknak a legnagyobb hozadéka, hogy rádöbbentem, mennyi komoly, megbízható és lojális ember vesz körül. Fantasztikus érzés az egymással szembeni bizalom, amit manapság már nem mindig tapasztal az ember! Ráadásul a betegektől is rengeteg szeretetet és biztatást kaptunk.

Amikor túl voltunk az első két héten, és körül tudtam nézni, hogy mi van a patikán túl, és lett én-időm, ismét elkezdtem sportolni. Hetente kétszer járunk teniszezni a férjemmel (normál esetben is). Ez a tevékenység általában remek szórakozás, de most kimondottan a feltöltődést, a kikapcsolódást tette lehetővé. A teniszpálya az első perctől kezdve, hogy elindult ez az egész „őrület”, átállt nyitott pályára. Lassan előkerültek a barátok is, és sor került az első virtuális találkozásokra: online grill, online retró diszkó... 

A gyógyszertárban napi szinten akadtak humoros pillanatok. A félig felrakott maszkok alól suttogó betegek, akik a végén már üvöltöttek, mert a plexi mögül nem igazán értettük, hogy mit mondanak. Amikor elindult az idősávos bevásárlási időszak, és a szomszédban lakó, 80 év körüli bácsi állt a bejárati ajtóban, remegő lábakkal (szegény két bottal közlekedik), a kolléganőm kipenderült elé, és kedves, barátságos hangon megkérdezte: „Édes uram! Mit tetszik ilyenkor itt csinálni?” Mire a bácsi: „Nekem most fájnak a térdeim, és egyébként is gumicukorért ugrottam le a vietnámihoz. Gondoltam, kérek a térdemre is valamit.” Kapott.

Egy apró, számomra emberileg megkapó történet jut még az eszembe. Nem volt elég számú fehér munkanadrágom, így március 14-én bevetettem magam a dunakeszi C&A-ba. Maszkban voltam, ami akkor még nem volt kötelező. A biztonsági őr megállított, hogy hová, hová. Elmondtam, hogy ki vagyok, és miért megyek. A végén már ő is hozott nadrágot, és segített, hogy sikeresen vásároljak. Végig beszélgettem vele és az eladó hölggyel. Nagyon kedvesek voltak, és folyamatosan dicsérték a patikusokat, hogy milyen jó, hogy vagyunk. Nagyon meghatódtam.

Forrása: MOSZ Info
2020-06-30