A párbeszéd ideje
Dr. Mikola Bálint a gyógyszerészet előtt álló feladatokról

A Magángyógyszerészek Országos Szövetségének elnöke az elmúlt időszakban személyesen is találkozott a legfőbb partnerhatóságok és szervezetek vezetőivel, és felvázolta számukra a gyógyszerészet aktuális problémáit, amelyet követően közösen keresték a megoldást, az együttműködés lehetőségeit. E beszélgetések egy nagyobb folyamat részét képezik; ennek céljairól és következő lépéseiről is kérdeztük dr. Mikola Bálintot.

Gyógyszertár: Elnök úr, mi történt eddig?

Dr. Mikola Bálint: A tavasszal, Galyatetőn megrendezett Gyógyszertár-működtetés Konferencián, nagyon pezsgő környezetben ismét felvetődtek azok a problémák, feszültségi pontok, amelyek jó ideje aggasztják a gyógyszerész közvéleményt, és amelyekkel foglalkoznunk kell. Ennek a rendezvénynek az volt a mottója, hogy „XXIV. konferencia a 24. órában”. Az ott elhangzott gondolatok peremén kezdeményeztem párbeszédet a szakmai és politikai döntéshozókkal, egyeztetve velük az illetékességi körükbe tartozó problémákról.

Gy.: Melyek ezek a problémák?

M. B.: A gyógyszertári gyakorlatnak két nagyon markáns oldala van: az egyik a szakmai, a másik a kereskedelmi. Mind a kettőt nagyon fontosnak tartjuk, hiszen utóbbi működése teremti meg azt a bevételi forrást, amiből a szakmai tevékenységünket fejleszteni tudjuk. Úgy látjuk, hogy a gyógyszerészi hivatás szakmailag nem jó irányba halad, másrészt, azok a működési feltételeket biztosító gazdasági erőforrások, amelyek a szakmai produkciót tudnák alátámasztani, szűkülnek. Mind a két oldalról be vagyunk szorítva.

Gy.: Kezdjük a szakmai természetű kihívásokkal!

M. B.: A MOSZ alapító gondolata 1991-ben az volt: „Gyógyszert szed? Beszéljen a gyógyszerészével”. Lassan két évtizede kezdődött el a gyógyszeres terápiát menedzselő szakmai tevékenységünk, elsőként a diabétesz pilot study, amit a metabolikus szindróma programja követett. Felmérések igazolták, hogy az alapellátásban alkalmazott gyógyszerek jelentős része nem jár egészségnyereséggel. Erről a „pazarlásról” korábbi cikkeinkben már beszámoltunk. Munkatársaink ezzel párhuzamosan gyűjtötték a nemzetközi tapasztalatokat arról, hogy merre halad a világ, és a gyógyszerészi hivatást milyen irányban kell fejlesztenünk.

Később kezdeményezésünkre megszületett a gyógyszerészi érdekérvényesítő gyakorlatot folytató szervezetek közös produktuma, a Gyógyszerészi Gondozás Szakmai Bizottsága, amely eljutott egy bizonyos pontig, ám aztán néhány éve megfeneklett. Orvosszakmai egyeztetéssel megszülettek a terápiás protokollok és azok az informatikai rendszerek, amelyek ezek bevezetését lennének hivatottak segíteni – mára egyik sem működik.

Látnunk kell, hogy a kormányzati döntéshozók gondolkodásának homlokterében nem a gyógyszerészi hivatás fejlesztése áll, hiszen a gyógyszerellátás biztonságos, hozzáférhető és kiegyensúlyozott. Nyilván vannak az egészségügyi ellátórendszernek olyan vertikumai, amelyek nem megfelelő működése súlyosabb társadalmi következményeket hordoz. Itt a progresszív ellátási szintekre gondolok. A döntéshozói környezetben történt személyi és szervezeti változások is hozzájárultak ahhoz, hogy az elmúlt időszakban újra és újra meg kellett értetnünk, hogy mi a problémánk, mi az általunk megalapozottan tervezett irány, mi az, amivel kapcsolatban érzünk erőt magunkban, amiben hasznossá tudjuk tenni magunkat az ellátórendszerben.

Ezt a negatív folyamatot erősíti a másik oldal, a forráshiány. Ha nincs megfelelő gazdasági eredményünk, nem tudunk humán erőforrást tenni a szakmai produkció mögé, nem vagyunk képesek azokat a technikákat, eszközöket és rendszereket működtetni, amelyek segítenék hivatásunk fejlesztését.

Határozottan úgy látjuk, hogy a gyógyszertárak számára kötelezően előírt, hihetetlen mennyiségű adminisztrációs munka a lakosság ellenérzését is kiváltotta, hiszen a tára mögött állva nem tudunk érdemben a beteggel konzultálni. A gyógyszerkiadás technikai feltételei annyira lefoglalnak bennünket, hogy mire ezeken túljutunk, a beteg megunja a várakozást, és már kérdése sem nagyon van.

Ezzel is összefüggésben a patikai generációváltás is megfeneklett, hiszen a fiatalok számára nem vonzó ez a fajta tevékenység. Kevesen jelentkeznek az egyetemekre, szűk a merítés, a napi gyakorlatban pedig rendkívüli módon jelentkezik a gyógyszerészhiány. Ez nagyon komoly gondokat okoz, hiszen a szakmai felkészültséget igénylő munkák a patikában gyógyszerészhez kötöttek, az expediáló szakasszisztensek szakmai felkészültségén pedig mindenképpen javítanunk kell.

Az a szerepvállalás, amire több évtizede készülünk, jelen környezetben jószerivel megvalósíthatatlan a gyakorlatban. Szinte reménytelen, hogy találjunk a feladatra megfelelő létszámban lelkes, fiatal, ambiciózus gyógyszerészt. A szakma elöregedett, nincs utánpótlás, tovább szűkül a forrásteremtés lehetősége, és ha ez így marad, akkor ebből nem lesz hivatásfejlesztés.

Továbbmegyek: a gyógyszerészet szakmai presztízsének és társadalmi megbecsülésének csökkenése, valamint az a tény, hogy az ellátórendszeren belüli szerepvállalásunknak nincsenek meg a törvényesen deklarált realitásai, a hivatásunk széteséséhez vezethet. Vagy olyan, csak egy-két generáció alatt megoldható feladatok elé állít bennünket, amelyek nincsenek összhangban azokkal a célkitűzésekkel, amelyeket 30 évvel ezelőtt megfogalmaztunk, amelyeket a politikai rendszerváltást követően kidolgozott a szakma, és amelyeket többek között a többségi tulajdon megteremtésének törvényes jóváhagyásával, maga az államigazgatás is támogatott. Jelenleg nem ezen az úton haladunk.

Mindezek a problémák, úgy érzem, most kumulálódtak. Ez indított arra, hogy annak a csaknem 800 gyógyszertárvezetőnek a képviseletében, akik nálunk a tagságot jelentik, és akik valóban többségi tulajdonos gyógyszerészek a vállalkozásaikban, megfogalmazzam az igényeiket, és felkeressem az aktuális döntéshozókat, azokkal a problémákkal, amelyeknek a bemutatását egyértelműen szükségesnek láttam.

Gy.: Kikkel találkozott?

M. B.: Elsőként az OGYÉI új főigazgatóját, dr. Szentiványi Mátyást kerestem fel, akinek bemutatva a helyzetet, kértem, hogy a hozzá tartozó területeken nyújtson segítséget.

Gy.: Melyek ezek a területek?

M. B.: Először is, az idő jócskán túllépte a gyógyszertárak létesítési és működtetési feltételeiről szóló 41/2007-es rendeletet. Korábbi lapszámainkban részletesen is írtunk arról, hogy melyek azok a korszerűtlen elemek, amelyek most már akadályát képezik a munkánknak, nincsenek korrelációban a gyógyszerbiztonsággal, és a jelenlegi, szűkös helyzetben erőforrásokat vonnak el a vállalkozásoktól.

A másik nagyon fontos dolog, ami az OGYÉI kompetenciakörébe tartozik, hogy Magyarországon jelenleg nem naprakész az egységes gyógyszer-cikktörzs. Rengeteg gondunk adódik ebből.

Ha egy cég regisztráltat egy készítményt, és az bekerül a cikktörzsbe, lehet, hogy meg sem jelenik, vagy idővel eltűnik a forgalomból, az ellátórendszer egyes szereplőinek pedig fogalmuk sincs arról, hogy aktív vagy nem aktív. Az orvos rendeli, ám beszerezhetetlen. Mindez egyáltalán nem zavarna bennünket, ha nem szakadt volna a nyakunkba egy EESZT és az egyedi gyógyszer-azonosítás. A gyógyszerbiztonság égisze alatt olyan szigorú követelményrendszerek kerültek be a praxisba (online kassza, EESZT, GDPR, szerializáció), amelyeknek a teljesítése, ha nem is lehetetlen, de erőn felüli kihívást jelent számunkra.

Az is az OGYÉI kompetenciakörébe tartozik, hogy a gyógyszerek hatásossága, hatékonysága mennyire szolgálja a betegek egészségi állapotának javítását. Abban is kértük az Intézet segítségét, hogy a terápiás protokollok ismét előtérbe kerüljenek. A korábbiak, amelyeket jogszabályi szintre emeltek, sajnos már a bevezetésük előtt elévültek. Újra kell kezdenünk a munkát.

A főigazgató úr feltette nekem a kérdést, mit gondolok arról, hogy felfüggesztené az egyedi dobozazonosítás bevezetésének átmeneti, stabilizációs időszakát, ugyanis arról tájékoztatták, hogy a rendszer nagy hatékonysággal működik a patikákban. Az igazság ezzel szemben az, hogy a szisztémát a gyógyszertáraknak csupán egy része működteti, és ezekről szól az adatszolgáltatás. A patikák túlnyomó többségében nem történik meg az azonosító kódok leolvasása. Nincs rá idő, olyan zavaros hibaüzenetek jönnek, hogy azokon nehéz másodpercek alatt kiigazodni, így „átlépik” a kijelentkeztetést. (Ne felejtsük el, hogy a művelet közben a páciens velem szemben áll a tára másik oldalán, és nem tudja mire vélni, hogy forgatom a dobozokat, keresve a megfelelő kódot, többször is próbálkozom a beolvasásával, majd olvasva a hibaüzeneteket, próbálok továbblépni a következő receptjéhez!)

Az OGYÉI-vel abban maradtunk, hogy a dobozazonosítás rendszere világos, de nem működőképes. A stabilizációs időszaknak fent kell még maradnia, mert a készítmények jelentős köre még nem rendelkezik QR-kóddal, egy másik részének a vonalkódja nem jó, továbbá a gyógyszertárban alkalmazott szoftverek rendszergazdái és a HUMVO között is vannak még egyeztetésre váró feladatok.

Gy.: Kivel sikerült még találkoznia?

M. B.: A következő, akit megkerestem, az Állami Egészségügyi Ellátó Központ vezetője, dr. Gondos Miklós volt. Az ÁEEK látszólag távol áll tőlünk, és volt is bennem aggodalom, hogy a főigazgató úr vajon mennyire lesz képben a gyógyszerészetet illetően. Ezzel szemben egy nagyon jól felkészült, igen empatikus szakemberrel találkoztam, aki majdnem, hogy tudta, miért megyek hozzá. Az ÁEEK az állami egészségügyi ellátórendszer tulajdonosi és működtetői jogkörének gyakorlója. Az alapellátással azért kénytelen foglalkozni, mert az ott tapasztalható jelentős problémáknak, amely az életkorral, a forrás- és szakemberhiánnyal függ össze, a hatása rajta csapódik le: a hiányosan működő háziorvosi rendszer a beteget a progresszív ellátás magasabb szintjeire tolja fel. Többek között ezért vannak a hosszú várólisták, ezért halmozódik az adósság a fekvőbeteg-ellátásban; senki nem tudja megfelelően ellátni a feladatát, ha az alapellátás definitív szinten nem működik.

Gy.: Hogy jelennek meg itt a képben a gyógyszerészek?

M. B.: A mi feladatunk ezzel a definitív szinttel való együttműködésben nyilvánulna meg. Praxisközösségeket szeretnénk létrehozni az orvos, a gyógyszerész és a beteg közreműködésével; az egész adherencia-program is azon alapul, hogy az orvos és a gyógyszerész a terápiában érti egymást, egymással együttműködve, konzekvensen nyilvánul meg a beteg felé. Csak ebből lehetne egészségnyereséget produkálni.

A szervezetnek van egy alapellátásért felelős vezetője. Vele és a főigazgató úrral közösen kerestük, hogy melyek azok a feladatkörök, amelyeket a gyógyszerészek átvehetnének az alapellátás orvosától, és ezzel – a betegek üdvére – tehermentesíteni lehetne a háziorvosi szolgálatot. Szóba kerültek a vényrendeléstől a vakcinációig az Európa-szerte tapasztalt és alkalmazott gyakorlatok. Ezeknek helyük van a patikában, a gyógyszerészek felkészültsége is adott hozzájuk, az ellátás hatékonyságát fokoznák, és oldanák azokat a feszültséggócokat, amelyek az alapellátás orvosánál jelentkeznek.

Sok dologban egyetértettünk, és a főigazgató úr azt kérte, hogy még mielőtt kitör az igazi nyár, térjük vissza a kérdés operatív megoldására, ami július közepén várható.

A másik, amivel kapcsolatban megkerestük az ÁEEK vezetőjét, az EESZT, amelynek ők a gazdái. Egyetértettünk abban, hogy az EESZT egy csodálatos találmány, de nem működik megfelelően. Közösen látjuk a gyenge pontokat: a legfontosabbak egyike, hogy a gyógyszerésztársadalom nyakába varrták ennek a rendszernek a bevezetését, és azóta is kevéssé súlyponti és életszerű, új, innovatív megoldások bevezetésén fáradoznak, pedig elsőként a meglévőt kellene stabilizálni. Ne mi legyünk azok, akik felvisszük a rendszerbe a gyógyszereket. Egyetértettünk, rajta vannak ennek a megoldásán; többek között különböző minősítési és ellenőrzési paraméterek bevezetését tervezik az orvosoknál.

A másik kérdés, ami ezzel szorosan összefügg, és szintén az ÁEEK kompetenciakörébe tartozik, hogy abszolút nincsenek összehangolva az orvosok rendelési programjai a gyógyszertári programokkal. Ismereteink szerint 73 vényíró program működik, ezek közül mindössze három van auditálva. A nem naprakész rendelési programok – az EESZT patikai programjával együtt – olyan anomáliákat szülnek, amelyek megoldhatatlan feladatok elé állítják a gyógyszerészeket. Mivel a rendeléseknek az EESZT-be való feljuttatása a gyógyszertámogatás elszámolásának alapfeltétele, számunkra ez egy rendkívül fontos problémakör, amelynek kapcsán megoldásra kell, hogy jussunk. Egyelőre a patikai rendszergazdák pótolják a hiányosságokat, amit nem tudunk követni. Ráadásul ezzel jelentősen nő irányukban a már így is magas kiszolgáltatottsági fokunk.

Gy.: A következő találkozója, ha jól tudom, a MAGYOSZ elnökével, dr. Greskovits Dáviddal és igazgatójával, Illés Zsuzsával volt, aki egyben a HUMVO-t működtető társaság elnöke is.

M. B.: A beszélgetés tárgya alapvetően a szerializáció volt, de a gyártók által működtetett vagy tervezett adherencia-programok is szóba kerültek. A gyógyszercégek szeretnék, ha a saját készítményeik megfelelően hasznosulnának a terápiában, és itt találkoztak a gondolataink, ugyanis ezeket a hatékonysági programokat támogatjuk, és ezekben maximálisan együtt tudunk működni.

Természetesen a szerializációval kapcsolatos problémák megoldása is felvetődött. Ez volt az utolsó olyan, idő- és munkaigényes pluszfeladat, amely jórészt ellehetetlenítette a gyógyszerészek gyógyszerkiadási szakértő tevékenységét és a terápiával való foglalatosságát.

Ismételten felvetettük annak az igényét, hogy a gyógyszerek egy aggregált nagykereskedői kóddal kerüljenek be a patikába, amelyek informatikai úton kibonthatók. Ez a kórházak esetében működik is. A megoldás rendkívüli módon segítené a munkánkat, de ebben a kérdésben egyelőre nem jutottunk nyugvópontra.

Gy.: A következő lépés az Innovatív Gyártók Egyesülete vezetőjének megkeresése volt.

M. B.: Dr. Holchacker Péter igazgató úrral egy nagyon jó hangulatú beszélgetést folytattam, amelynek az volt a célja, hogy tájékozódjunk a gyógyszerterápiás megoldások alakulásával kapcsolatosan. Látjuk, hogy várhatóan változni fognak a gyógyszer-disztribúciós csatornák. Fontos lenne tudnunk, hogy az innovatív gyártók az új készítményeiket hol szeretnék forgalomba hozni. Alul és felül is kiüresedik a paletta: az étrend-kiegészítők és egyes OTC-készítmények a drogériákba és egyéb értékesítőhelyekre is kikerültek, a nagy értékű gyógyszerek pedig a kórházi csatornába kerültek át. Ami nekünk megmarad, azok a régebbi innovációk eredményeként piacra került és a generikus készítmények.

Az igazgató úrtól egyrészt egy igen lassú folyamatról kaptunk képet: azokkal a készítményekkel kapcsolatban, amelyeknek tavaly októberben adták be a támogatási kérelmét. Az innovatív gyártók is úgy gondolják, hogy azok az új terápiák, amelyek bekerülnek a támogatásba, sok szempontból jobb kezekben lennének akkor, ha a velük folytatott terápiát a gyógyszerész felügyelné, mint ha kizárólag az ellátás magasabb szintjein alkalmaznák ezeket.

Úgyhogy örömmel fogadták az érdeklődésünket, és számtalan olyan program támogatását látják reálisnak, amelyek a gyógyszerészek képzésével, az új terápiákra való felkészüléssel vannak összefüggésben, és az adherencia-törekvéseket erősítik. Ebben keressük a közös nevezőt. A gyógyszeres terápia menedzselésével kapcsolatban is örömmel dolgoznak velünk együtt, és szerveznek nekünk olyan továbbképzéseket, amelyeken el tudjuk sajátítani a megfelelő technikákat.

Gy.: Mi a helyzet az orvosokkal?

M. B.: A vezető morbiditási tényezőket képviselő társaságok orvos-vezetőivel is felvettük a kapcsolatot. Egyelőre három olyan területen vagyunk túl, amelynek a szakmai programjait be akarjuk emelni a gyakorlatunkba. Az egyik a daganatos megbetegedésekkel kapcsolatos beteg-adherens magatartás, a másik a hipertónia és a metabolikus szindróma kapcsán jelentkező megbetegedések, a harmadik pedig a népegészségügyi szerepvállalás, amely a szűrővizsgálatok eredményei alapján jelölné ki számunkra a szükséges terápiás feladatokat.

Mindhárom terület nagyon nagy létszámú betegcsoportokat jelent, az ezekkel foglalkozó orvos-szakmai szervezetek pedig abban nyújtanak nekünk segítséget, hogy megújítsuk és visszaépítsük a gyakorlatba a kimúlóban lévő terápiás protokollokat. Most a szaktárcához készülünk. Oda akkor megyünk, amikor már lezártuk a jelenleg folyamatban lévő háttérbeszélgetéseket.

Gy.: Hogyan tudná összegezni az eddig szerzett tapasztalatokat?

M. B.: A problémák felvetésén túl vagyunk, a megtárgyalásuk is lezajlott Galyatetőn, a döntéshozói konzultációk megkezdődtek, a fogadókészség egyértelműen pozitív, most a megoldás mozzanatait kell kidolgozni, és e mögé odaállítani a komplett gyógyszerészi érdekérvényesítő gyakorlatot. Házon belül megegyezni a prioritásokban, azokat egységesen képviselni, és a szakmai és egészségpolitikai döntéshozóval elfogadtatva, megegyezni azok végrehajtásában.

Ennek az útnak körülbelül a kétharmadánál járunk. A fenti gondolatainkat szeretnénk az októberi GYOK-ra továbbvinni, és a helyzetet egy magasabb szinten, a kikristályosodás igényével a megoldás irányába elmozdítani. Ott kell történnie egy olyan áttörésnek, amelyik megszabja azokat a nagyon határozott, fő irányokat, amelyek mentén kötelessége lesz az egész gyógyszerésztársadalomnak együtt menetelni, hiszen csak akkor tudunk letérni a jelenlegi, erősen lejtős útról.

Pozitív tapasztalatként értékelem, hogy a fenti kérdésekben történt elmozdulás, legalább azon a szinten, hogy a döntéshozók tudomására jutott az, hogy a közforgalmú gyógyszerellátásban feszítő problémák vannak. Gondolatmenetünket érti az OGYÉI és az ÁEEK főigazgatója, a gyártói képviseletek vezetése és az orvostársadalom is. Semmi akadálya nincs annak, hogy javaslatainkat közösen kidolgozva, egységesen lépjünk a döntéshozatal irányába, amit az államtitkár asszony irányításával kell ütemeznünk és végrehajtanunk. Sokat várok a vele való találkozástól.

Forrás: MOSZ Info
Kelt: 2019-08-08